Hazai tudományos műhely

Szóró Ilona: A műkedvelő tevékenység közösségformáló szerepe az olvasókörökben

2015. október 28. 10:10
Szóró Ilona: A műkedvelő tevékenység közösségformáló szerepe az olvasókörökben

Az olvasókörök fontos feladati közé tartozott a műkedvelő tevékenység, a színielőadások, dal- és táncestek szervezése. Az előadások a kultúrált szórakozás mellett nagy szerepet játszottak a szereplők és a közönség személyes és társas készségeinek fejlesztésében, ízlésének, viselkedéskultúrájának formálásában. A műkedvelő tevékenység komoly közösségépítő hatást gyakorolt, az előadások létrehozásában az egész tagság részt vett. A jól sikerült produkciók jelentős bevételt, és egyben széleskörű elismerést biztosítottak a helyi társadalomban.

 

Organizing dilettante activities, theater performances, melody and dance evenings were important tasks of the reading groups. Beside the entertainment, lectures have played a major role in the development of personal and social skills and in the forming of taste and behavior culture of the performers and the audience as well. Dilettante activities had serious community-building effect, the entire membership were involved into the creation of performances. Successfull productions ensured significant income and also ensured widespread recognition of the local society.

A 20. század első felében, a nagy kiterjedésű agrárvidékeken jelentős számban működő olvasókörök fontos szerepet játszottak a helyi közösség megszervezésében, összetartásában. Sokrétű feladatot vállaltak a kisvárosokban, falvakban és a tanyavilágban élők kulturális igényeinek, törekvéseinek szolgálatában, a művelődés, a társas szabadidő eltöltés feltételeinek biztosításában. Az egyesületek tevékenységének fontos területét képezte az amatőr művészeti tevékenység. Az olvasóköröknek köszönhetően a városszéli telepek, a kisközségek vagy a külterületek lakói is viszonylag rendszeresen láthattak színpadi előadásokat, részt vehettek műsoros esteken, népzenei programokon, néptáncbemutatókon. A külterületen, a tanyavilágban a művészeti élményhez való hozzájutás egyetlen lehetőségét az egyesületi rendezvények kínálták (Simándi 1947:750–731).

A közös művelődésnek és szórakozásnak fontos közösségépítő, szocializációs hatása volt. Ennek szervezésére a helyi lakosság által létrehozott társadalmi egyesületek, az olvasókörök biztosították a legalkalmasabb keretet, amelyek a családi, baráti körnél szélesebb, nyitottabb, ugyanakkor formalizáltabb, a közéleti szervezeteknél, intézményeknél személyesebb és rugalmasabb, a kocsma és a piac jelentette közösségi térnél közvetlenebb, bensőségesebb és szolidárisabb társas kapcsolatokat kínáltak (Kovalcsik 2003:585).

Az egyesületek programjai meghatározó társadalmi eseménynek számítottak, általában nagy érdeklődés mutatkozott irántuk. Az amatőr művészeti tevékenység, a műkedvelő színjátszás a falusi, tanyai társadalomban kedvelt és elismert tevékenység volt. Egy-egy rendezvény rendszerint az egyesület egész tagságát mozgósította. Az olvasókörökben olyan emberek is vállalkoztak a nyilvános fellépésre, akik a közszerepléstől más területen inkább visszahúzódtak, mert megvolt bennük a művelődés igénye, az alkotó munka szándéka, az erős közösségi szellem. Akik nem szerepeltek a produkciókban, a szervezéssel, a technikai feltételek megteremtésével járultak hozzá az esemény lebonyolításához. A kulturális programok azonban nemcsak az egyesületi tagságnak és a családtagoknak szóltak, azokon általában a környék egész lakossága részt vett (Ambrus 2001:167; Koszorús 2001:64).

Így az egyesületek amatőr művészeti tevékenysége szélesebb körben is befolyást gyakorolt a térségben élők kulturális szokásainak alakulására, a művelődés iránti igény felkeltésére és kielégítésére, a rendezvényeken résztvevők (szereplők és nézők) személyes és közösségi kompetenciáinak fejlesztésére. Az amatőr művészeti életnek nagy jelentősége volt az értelmi képességek megerősítése és gyakorlása terén, a kreativitás felélesztésében, a tanulni tanulás, a figyelemösszpontosítás, innovatív, problémamegoldó gondolkodás kialakításában, a kooperációkészség és a toleráns szemlélet szélesítésében. Az aktív szabadidős tevékenységnek a személyiségfejlődés szempontjából fontos rekreációs, pszichohigiéniai funkciója is volt. Oldotta a munka, a közélet és a családi viszonyok terén keletkező diszharmóniát, stresszt. Alkalmat nyújtott az alkotó vágy kiélésére, a tehetség megmutatására, az egyéni önmegvalósításra, sikerélmény szerzésére (Durkó 1999:90–93).

Gyakorlatilag valamennyi olvasókörben folyt valamilyen amatőr művészeti tevékenység. A nagyobb taglétszámú egyesületeknél, vagy ahol a tagság, a vezetőség nagyobb hangsúlyt helyezett erre, többféle műkedvelő csoport is működött: amatőr színjátszók, énekkar, zenekar, néptánccsoport. Az amatőr művészeti tevékenységben való részvétel erősítette az együttműködési, az alkalmazkodási készséget, magabiztos fellépést kölcsönzött, fejlesztette a kapcsolatteremtő és kommunikációs képességet. Segítette az önképzést, a kezdeményező és vállalkozókészség kibontakozását, erősítette a kulturális tudatosságot. Mindez, az élet más területein, a gazdaságban és a közéleti tevékenység során, a sikeres munkavégzés és az aktív állampolgári lét szempontjából is meghatározó szerepet játszott (Dombi 2009:9–10; Szöllősy Vágó 1994:69).

A körök kulturális tevékenységének jelentős nevelő és közösségformáló hatása volt. Az egyesületi rendezvények fontos szerepet játszottak a lakosság összefogásában, mozgósításában. A közös fellépés, áldozatvállalás, a közösen megélt siker erősítette a társadalmi kapcsolatokat, a helyi közösség identitást. Az amatőr művészeti tevékenység fontosságát jelezte, hogy még a háborús évek alatt, amikor az anyagi nehézségek, a hatósági korlátozások és a katonai behívások nagymértékben megnehezítették a kisközösségek életét, az olvasókörök rendszeresen szerveztek műsoros rendezvényeket. A II. világháború után, az országot ért súlyos pusztítások ellenére, a legtöbb egyesület valamilyen rendezvénnyel, amatőr művészeti bemutatóval indította újra a működését, hogy ismét összefogják és aktivizálják a háborús sokkhatás nyomán visszahúzódó lakosságot (Bárdos 2001:89–90; Beck 1985:248).

Az amatőr művészeti tevékenység nagy jelentőségű volt azoknak a társadalmi csoportoknak, mindenekelőtt a nőknek és a fiataloknak a közösségi életében, akik a paraszti társadalom tradicionális szokásai miatt más területen csak korlátozott lehetőségeket kaptak az önkifejezés, a véleményformálás, a nyilvános szereplés tekintetében. A 20. század első felében a gazdaságban vagy a közéletben elsősorban a családfőknek, a felnőtt férfiaknak volt komoly befolyása. Az egyesületi rendezvények fontos lépést jelentettek a nők és a fiatalok társadalmi integrálásában. Az olvasókörök jelentette otthonos és biztonságos közösségi tér, a kulturális programokon való szabad részvétel lehetővé tette számukra is a közösség előtti megnyilvánulást, képességeik bemutatását, személyes kapcsolatrendszerük szélesítését, új kommunikációs rutinok elsajátítását. Az ilyen alkalmak, különösen a zártabb falusi, tanyai környezetben jelentős szerepet játszottak a fiatalok ismerkedésében, a párválasztásban (Piróth 1999:80–82; Kovalcsik 2003:585).

Az olvasókörök kulturális tevékenységének fontos részét képezték a különböző műkedvelő színielőadások. A darabok színpadra állítása meghatározó eseménye volt a résztvevők személyes életének, és az egyesületek számára is emlékezetes, ünnepi pillanatot jelentett. Ezért még az egyre népszerűbbé váló mozi sem szorította háttérbe az amatőr színjátszást (Kovalcsik 2003:596–597).

A darabok kiválasztásánál arra törekedtek, hogy a környék lakosságának kevésbé iskolázott része is értse és követni tudja a történteket, ugyanakkor az iskolázottabbak számára is szórakoztató legyen az előadás. Fontos szempont volt az is, hogy a darab tartalmazzon olyan egyszerű tanulságokat, melyek a helyi közösség normáit erősítik. Az egyesületek által bemutatott darabok köre a korszak hivatásos színtársulatai által is játszott népszínművekből, daljátékokból, operettekből és magasabb irodalmi színvonalat képviselő színpadi művekből állt (Nagy 1975:399–400).

A népszínművek közül leggyakrabban talán Szigligeti Ede Liliomfi, Csikós, Cigány, Csepreghy Ferenc Sárga csikó, Piros bugyelláris, Tóth Ede A falu rossza, Géczi István A gyimesi vadvirág, Pap János Tépett rózsa, Csite Károly Legényfurfang című darabját játszották. Sok olvasókörben előadták Kisfaludy Károly A kérők, Gárdonyi Géza Annuska, A bor, Petőfi Sándor János vitéz, Fazekas Mihály Lúdas Matyi, Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival, Móricz Zsigmond Sári bíró, Heltai Jenő A néma levente, Zilahy Lajos Érik a búzakalász, Az Ökör, Herczeg Ferenc A Gyurkovics-lányok című művét. Több egyesületben is műsorra került Molière A fösvény vagy Kodolányi János Földindulás című drámája. A teljes színdarabok mellett előadtak rövid jeleneteket, életképeket, dramatizált verseket, balladákat is. A bemutatott darabok általában zenés színművek voltak, vagy ha nem, akkor is gyakran zenei aláfestéssel, zenei betétekkel, dalokkal tették szórakoztatóbbá az előadásokat (Beck 1985:248; Király 1997:119).

A kulturális hatóságok igyekeztek ellenőrzést gyakorolni az olvasókörökben játszott darabokkal kapcsolatban. Minden év végén le kellett adni a helyi népművelési szerveknek (az Iskolánkívüli Népművelési Bizottságnak, majd a II. világháború után a Szabadművelődési Felügyelőségnek), hogy mit játszottak az egyesületek. Ha nem ismertebb műről, vagy valamelyik nyomtatásban kiadott népszínmű gyűjteményben szereplő darabról volt szó, a jelentéshez részletes tartalomleírást is mellékelni kellett. Amennyiben az egyesület belépődíjat kívánt szedni az előadáson, előzetes engedélyre volt szükség. A nyomtatásban megjelent művek bemutatásakor az engedélyt a helyi közigazgatási hatóság adta ki. Amatőr szerző műve esetén a szövegkönyvet a helyi népművelési szervek közvetítésével a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium illetékes ügyosztálya hagyta jóvá (Katona 1941:52).

A színdarabok bemutatása a gazdálkodás időbeosztásához igazodott. Az előadásokat a téli és kora tavaszi időszakra tervezték, amikor kevesebb volt a mezőgazdasági munka, és az egyesületi tagok jobban ráértek a szerepek betanulására és a rendezvény előkészítésére. A bemutatókat általában valamilyen ünnepre időzítették (karácsony, újév, vízkereszt, március 15., húsvét), vagy más egyesületi rendezvénnyel, évfordulóval kötötték össze (Bárdos 2001:90–91).

A darabok betanítására, megrendezésére az egyesületek leggyakrabban a helyi tanítót kérték fel. Más esetekben a plébános, illetve valamelyik olvasottabb, a színjátszás terén jobb érzékkel rendelkező iparos vagy gazda irányította a próbákat. Sok egyesületben akadt olyan személy, akinek az átlagosnál nagyobb tehetsége és türelme volt az ilyen feladatokhoz. A szerepek kiosztása egymás ismeretében általában nem volt nehéz feladat. Néhány problémával azonban a rendezőnek meg kellett birkóznia. A népszínművek leegyszerűsített karaktereire minden egyesületnél könnyen lehetett alkalmas személyt találni, a szövegtanulás és a közönség előtti szereplés azonban nem ment mindenkinek. A negatív szerepekre nem szívesen vállalkoztak az emberek, attól tartottak, hogy később ezzel ugratják majd őket. A darabbeli szerelmespárok esetében, gyakran győzködni kellett a lányos szülőket, akik a gyerekük jó híre miatt aggódtak (Beck 1985:399–401; Nagy 1975:400–401).  

A darabokat rendszerint sok szereplővel, 20–30 fővel adták elő. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy mindenki, aki szeretett volna, részt vehessen az előadásokban. Így, egyrészt nem volt felesleges versengés, féltékenység, másrészt, még a visszahúzódóbbakat is be lehetett vonni a játékba, kisebb szerepekben, a barátok, barátnők kedvéért. A nagyobb létszám révén egy-egy mellékszereplő esetleges kiesése nem veszélyeztette az előadást. Néhány soros szövegét könnyen átvehette más, aki ismerte a darabot. Alig volt olyan fiatal, aki, legalább egy darabban ne játszott volna. Ennek nyomán, sok család vált közvetlenül is érintetté a bemutatókban, ami fokozta az érdeklődést. Az előadás az egyesület, a helyi lakosság közös ügyévé vált (Koszorús 2001:63–64).

Általában csak egy szövegkönyv állt rendelkezésre. Mivel sokszorosítási lehetőség nem volt, a résztvevők kiírták maguknak a szerepüket. Eközben is tanulták és értelmezték a szöveget, és lehetőség nyílt az otthoni gyakorlásra. A felkészülés rendszerint 2 hét (4–6 alkalom) olvasópróbával kezdődött, amit 2–3 hét játékpróba követett. A rendező gyakran előjátszott a félszegebb szereplőknek, hogy szerinte hogyan kellene alakítani a karaktert. A próbák este 6–7 órától 10–11 óráig tartottak. A szereplők mindig igyekeztek a lehető legalaposabban felkészülni, hiszen az előadáson a rokonok, ismerősök, az egész környék lakossága előtt kellett játszaniuk (Nagy 1975:400–401).

A díszletek és a jelmezek az egyesület közös munkájával készültek. Ebben azok a tagok is részt vettek, akik nem akartak szerepelni az előadáson. A ruhák, jelmezek egy része kikerült otthonról, a szükséges átalakításokat az asszonyok, lányok ügyesen elvégezték. A kellékeket a kör tagjaitól gyűjtötték össze, vagy szükség esetén a helyi kovács, vagy bognár segítségével készítették, a frizura, a smink kialakításánál gyakran a borbély közreműködését kérték. Néhány fontosabb ünnepi előadás, vagy többször egymás után eljátszott darab esetében előfordult, hogy a jelmezeket, egyes kellékeket városi jelmezkölcsönözőből szerezték be, hogy a darabok még szebb kiállításúak legyenek (Juhász 1978:168).

Az előadás során a súgó szerepét általában a rendező töltötte be, aki a legjobban ismerte a darabot. A rendező munkáját a legtöbb helyen egy mindenes asszisztens (ügyelő) segítette, aki odafigyelt a technikai részletekre, a díszletek és kellékek elhelyezésére, a szereplők színpadra lépésére. A főpróbát, az előadás előtti este vagy az előadás délutánján tartották. Erre a legközelebbi rokonok kaptak meghívót, akik belépő nélkül végignézhették a darabot. Ennek ellenére a legtöbben ott voltak, és jegyet váltottak a hivatalos bemutatón is. Az olvasóköri csoportok gyakran tartottak ingyenes házi előadásokat a környék iskolásai számára. Egy-egy darabot általában 1–2 alkalommal játszottak el az olvasókörben. Az egymással jó kapcsolatban álló egyesületek gyakran szerveztek csere-előadásokat, kölcsönösen eljátszották a darabjaikat a másik olvasókörben is. Így a színjátszó csoportok idegen közönség előtt is bemutatkozhattak, és a nézők is új arcokkal, új darabokkal találkozhattak (Nagy 1975:401–403).

Az előadásokon általában érkezési sorrendben foglaltak helyet a nézők az előkészített székeken, padokon. Az első sort a meghívott vendégeknek (a települési vezetőknek, a szomszédos egyesületek képviselőinek stb.) tartották fenn. A szereplők jutalma a közönség tapsán kívül egy vacsora volt, amit az bemutató után közösen a színpadon fogyasztottak el. Műsoros bemutatók esetén, ha az egyesületi székházban volt italmérés, azt az előadás végéig zárva tartották, ezzel is biztosítva a közönség kultúrált magatartását. A színdarabokat gyakran táncos rendezvény követte. A legtöbb helyen azonban az volt a szokás, hogy a táncmulatságon csak az vehetett részt, aki végignézte a műsort is (Greguss 1997:68).

Az olvasókörökben több helyen működtek állandó énekkarok, tánccsoportok, vagy zenekarok. Ezek rendszeresen felléptek az egyesületi rendezvényeken, vagy önálló műsor keretében, vagy kísérőprogramként. Az egyesületekben működő zenekarok, kórusok és táncegyüttesek a szélesebb nyilvánosság előtt is megmutathatták a képességeiket. A kisebb településeken a központi ünnepségeken általában az olvasóköri együttesek adták a műsort. Évi rendszerességgel tartottak különböző községi, városi versenyeket, amatőr művészeti bemutatókat. A győztesek jutalma a nagyobb, országos fesztiválokon való szereplés lehetősége volt. Az ének, a tánc minden olvasókör életéhez hozzátartozott. Ahol nem volt állandó együttes, ott is alkalmanként összeálltak zenélni, énekelni a tagok. A népdal, a népzene jelen volt az egyesületek szinte minden rendezvényén. A népművelési tanfolyamok záróvizsgáit, az olvasóköri ünnepségeket, évfordulókat, egyéb társas összejöveteleket énekkarok, tánccsoportok közreműködése kísérte. A népzenei programok mellett időnként klasszikus műveket bemutató zenei és dalesteket is rendeztek (Stifnerné Szenti 200:31–39).

Az amatőr művészeti tevékenységnek, a színpadi előadásoknak, irodalmi esteknek, népdal és néptánc bemutatóknak különösen nagy volt a jelentősége a nemzeti kisebbségek életében. A közösségi művelődés a kisebbségi léthelyzetben meghatározó nyelv- és kultúraápoló szerepet játszott, és a fiatalok bevonása révén kiemelten fontos identitásmegőrző funkciót töltött be. Az I. világháború után a határokon túlra került, majd a II. világháború után ismét elszakított országrészek közül különösen a Délvidéken voltak nagy hagyományai az olvasóköri műkedvelő tevékenységnek. Gyakran tartottak amatőr művészeti bemutatókat Erdélyben és a Felvidéken is, de ott ezek szervezése elsősorban az iskolákhoz vagy más kulturális intézményekhez kötődött. A játszott darabok és az előadás sajátosságai általában ugyanazok voltak, mint a magyarországi egyesületi bemutatók esetében (Faragó 2007:17–18; Ambrus 2005:101–102).

A Magyarországon élő nemzeti kisebbségek körében is gyakran került sor amatőr művészeti bemutatókra. A nemzetiségi olvasókörök részben a magyar egyesületek által is játszott darabok közül választottak. Ezeknek volt legkönnyebb megszerezni a szövegkönyvét, és ezekre kapták meg leggyorsabban a bemutatási engedélyt. A német, a délszláv, a szlovák és a román kisebbség körében azonban több olyan tehetséges tanító és plébános is akadt, aki maga írt darabot az amatőr színjátszók számára. Egy-egy anyanyelvű színmű általában végigjárta az adott nemzetiség szinte valamennyi egyesületét. Az olvasókörök kölcsönadták egymásnak a szövegkönyvet, és még tanáccsal is ellátták a másik egyesületet, hogy minél sikeresebb legyen a bemutató. A vegyes lakosságú településeken a magyar és kisebbségi szerzők műveit mindkét nyelven megtanulták, és egymást követő napon, nemzetiségi nyelven és magyarul is előadták. Ez egyszerre erősítette a kisebbségi nyelvi, kulturális identitást és a szélesebb települési közösséghez való tartozást (Szinkovics 1969:13).    

A műkedvelő tevékenység a kulturális és szocializációs hatások mellett, számottevő anyagi vonatkozásokkal is járt. A bemutatott darabok a belépőjegyek révén fontos bevételi forrást jelentettek az egyesületeknek. Egy-egy előadást esetenként 300–400 fizető néző is megtekintett, ami, még alacsony jegyárak esetén is komoly összeget hozott. A műsorok bevételét az olvasókör céljaira, általában kulturális kiadásokra, újabb rendezvények előkészítésére vagy a könyvtár gyarapítására fordították (Berza 1954:21; Jobbáné Szabó 1999:480).

Az előadások megrendezése ugyanakkor jelentős költségekkel járt. A szükséges engedélyek kiváltása, a vigalmi adó, a jogdíjak kifizetése, az italmérési illeték, a rendőrségi és tűzoltósági díj, illetve a felszerelés és a jelmezek kölcsönzése, a zene biztosítása nagy anyagi ráfordítást igényelt az egyesületek részéről. Az olvasókörök vezetősége, de a helyzetet jól ismerő városi, megyei népművelési tisztviselők is többször felvetették, hogy az amatőr művészeti tevékenységet sújtó közterheket (adókat, illetékeket) mérsékelni kellene. A műsoros esteket nem szabad azonos elbírálás alá venni a bálokkal, táncmulatságokkal, mert azok célja nem csak a „vigadozás”, hanem a művelődés, az igényes szórakozás, a közösségi érzés erősítése is. Ezen a téren azonban a korszak végéig nem történt számottevő változás (Kecskés 1947:28–29).

A II. világháború után, a hatalom kommunista kisajátításával egyidőben egyre nagyobb politikai nyomás nehezedett az amatőr művészeti tevékenységre. Fokozatosan megszűnt az önállóság, a szabad műsorválasztás lehetősége. Az állami szervek mind nagyobb mértékben beleszóltak, hogy milyen műsorok kerülhetnek előadásra. A giccs, az „olcsó kispolgári ízlés” elleni harc ürügyén a hatóságok egyre jobban korlátozták az olvasókörök műkedvelő tevékenységét. A bemutatók engedélyezésének megtagadása nagy csapást jelentett az egyesületekre. Megszűnt a korábban leginkább kedvelt és legtöbb embert megmozgató közösségi tevékenység. Ráadásul az olvasókörök jelentős bevételtől estek el, ami megnehezítette napi működésük fenntartását is (Köteles 1990:93).

Az 1940-es évek végén az olvasóköröket feloszlatták. Ezzel az agrártársadalom körében megszűnt az autonóm művészeti tevékenység. Megritkultak, átpolitizálódtak a vidéki népesség számára elérhető művelődési, szórakozási lehetőségek. A kommunista párt és a központi kulturális intézmények által szervezett művészeti bemutatók gyakran inkább propaganda szerepet töltöttek be. Megszűnt az amatőr művészeti tevékenységet korábban jellemző otthonos közeg és öntevékeny aktivitás, amely addig nagy hatást gyakorolt a helyi közösségek összetartására, az egyesületi tagság egyéni és társas kompetenciáinak fejlesztésére (Szuhay 1994:360–361).

Az olvasókörökben folyó amatőr művészeti tevékenység jelentős szerepet játszott a vidéki agrártársadalomban a művelődés iránti igény felkeltésében, a kulturális javakhoz való hozzájutásban, a színvonalas szórakozás lehetőségének biztosításában. Az egyesületeknek köszönhetően a városközpontoktól távol, a külső kerületekben, a falvakban vagy a tanyavilágban élő emberek is rendszeres résztvevői lehettek különböző kulturális rendezvényeknek. Az előadások komoly hatással voltak a közreműködők készségeinek fejlődésére, a nyilvános szereplés, a szóbeli önkifejezés biztonságának növekedésére, a kooperációs készség és a tolerancia érvényesülésére, de nagy befolyást gyakoroltak a közönség ízlésének, viselkedéskultúrájának formálására is. A széleskörű együttműködéssel, közös erőfeszítéssel létrehozott produkciók jelentős hatást gyakoroltak a helyi közösség belső viszonyainak alakulására, az összetartástudat erősödésére.  

 

 

Felhasznált irodalom

 

AMBRUS Vilmos (2001): A falusi amatőr színjátszás megközelítési lehetőségei. In: AMBRUS Vilmos – PÉTER Krisztina – RAFFAI Judit (szerk.): Folytatás. Folklorisztikai tanulmányok, melyekkel tanítványai köszöntik a hatvan éves Voigt Vilmos professzort. [Artes Populares 18.] ELTE, Budapest, 159–170. p.

BÁRDOS István (2001): Az Esztergom-belvárosi Olvasókör és Gazdakör Egyesület története. Esztergom Városi Gazdakör Egyesület, Esztergom.

BECK Zoltán (1985): Köri élet Orosháza külterületén. In: TÓTH József (szerk.): Az orosházi tanyavilág átalakulása. Orosháza Város Tanácsa, Orosháza, 239–313. p.

BERZA László (1954): Tanyai könyvtárak helyzete. In: Könyvtáros, 10. szám, 21–24. p.

DOMBI Ildikó (2009): Közösségi művészetek társadalmi hasznossága. SZÍN, 4. szám, 8–12. p.

DURKÓ Mátyás (1999): Andragógia: A felnőttnevelés és közművelődés új útjai. Magyar Művelődési Intézet, Budapest.

FARAGÓ Árpád (2007): Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot. Vajdasági magyar Művelődési Intézet, Zenta.

GREGUSS Máté (1997): A Pusztakutasi Olvasó Egylet és Vásárhelykutas, mint tanyakörzetnek a története. In: BAKK TAKÁCS Sára: Hazulról haza. Székelyudvarhelyről – Székkutasra. Inforpress, Székelyudvarhely, 36–79. p.

JOBBÁNÉ SZABÓ Enikő (1999): Adalékok a szegedi és a Szeged környéki olvasókörökhöz. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Studia Historica, 2. szám, 461–494. p.

JUHÁSZ Antal (1978): Sándorfalva története és népélete. Sándorfalva Nagyközség Tanácsa, Sándorfalva.

KECSKÉS János (1947): Mit kóstál egy előadás? In: Új Szántás, 1. szám, 28–29. p.

KIRÁLY István (1998): Balmazújvárosi krónika. A második világháborútól a millecentenáriumig. Csokonai Kiadó, Balmazújváros.

KOSZORÚS Oszkár (2001): Cinkusról, iskolánkról. Pergamen Nyomda, Orosháza.

KÖTELES Lajos (1990): A népművelési rendszer átalakítása és a helyi társadalmi-politikai viszonyok néhány összefüggése a Délkelet-Alföldön (1948–49). In: Alföldi társadalom, 1. szám, 83–97. p.

NAGY Gyula (1975): Parasztélet a vásárhelyi pusztán. [A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4.] Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága, Békéscsaba.

PIRÓTH István (1999): A nők szerepe a helyi társadalom önszerveződő folyamataiban. In: KÜLLŐS Imola (szerk.): Hagyományos női szerepek. Magyar Néprajzi Társaság – Szociális és családügyi Minisztérium, Budapest, 75–86. p.

SIMÁNDI Béla (1947): Tanai olvasókörök. In: Új Szántás, 12. szám, 750–751. p.

STIFNERNÉ SZENTI Csilla (2000): A Sóshalmi Olvasókör története a jegyzőkönyvek tükrében 1885–1995. Norma Nyomda, Hódmezővásárhely.

SZINKOVICS Márta (1969): A szabadművelődési korszak Baranyában. In: SZINKOVICS Márta (szerk.): Baranyai helytörténetírás – 1968. Baranya Megyei Levéltár, Pécs, 1–34. p.

SZÖLLŐSI VÁGÓ László (1994): Népünkkel, népünkért: a szabadkai Népkör krónikája: 1872–1992. Magyarságkutató Tudományos Társaság, Szabadka.

SZUHAY Péter (1994): A magyarországi parasztság életmódjának változása 1945-től napjainkig. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 32. szám, 345–371. p.